Az Index fura módon a "James Bond nyüszítve menekülne" alcímet adta a Bourne trilógia befejező része kritikájának, amin azért egy kicsit meglepődtem. Már miért kellene James Bondot összehasonlítani/összeriszteni a Bourne filmek főhősével, akit a jó öreg Robert Ludlum nevű író kreált 1980-ban? Már miért menekülne Bond nyüszítve Matt Damon elől? Mi szolgáltatja az összehasonlítási alapot a két filmhez? Nem értem. Ennyi erővel Kiszel Tünde művészi munkásságát is lazán képzettársíthatnánk egy Pier Paolo Pasolini remekműhöz, aminek ugyebár kb annyi értelme lenne, mintha összekevernénk Daniel Craig fecskéjét Kiszel Tünde boxeralsójával. Merthogy még azt sem találta el a kedves Indexes kritikus... Az USA-ban az év talán legjobb akciófilmjét tisztelik benne, majd 230 millió dollárral gazdagította alkotóit, és a kritikusok is szuperlatívuszokban beszélnek Őróla. Azért ez egy kicsit "avétos vaker", ha sztivenkingesen akarnám magam kifejezni, de valóban leszögezhetjük: a film tényleg meglepően jó, olyan "mozibabeülős", "kevesetbeszélős", egyszerű, hideg és találó.
A filmről úgy lenne érdemes kritikát írni, hogy mindhárom Bourne filmről egyszerre, amihez viszont most lusta vagyok. Vissza kellene kanyarodni a 2002-es, majd a 2004-es Bourne darabhoz, amihez most nincs valami sok kedvem, ezért most csak röviden szólnék a tartalomról. Adott egy fiatalember, Jason Bourne (Matt Damon) aki a CIA ügynöke, vagy kémje. Hol másokat tesz el láb alól, hol mindenféle egyéb kémfeladatot lát el, hol meg a saját identitását keresi, immár három Bourne részen keresztül. A CIA-ban jelenleg van egy ultra-erőszakos, keményvonalas főellensége, Noah Vosen (David Strathairn), meg egy kevésbé kemény is, Pamela Landy személyében (Joan Allen), akik mind el akarják őt kapni. Ehhez jön még egy-két még nagyobb kutya, meg egy halom FBI ügynök, akik amolyan benarkózott nácikatonákként, vagy érzelemmmentes gyilkológépekként vetik magukat Bourne nyomába, hol párban, hol csoportosan. Azért akadnak segítők is: pl. a Guardian egyik oknyomozó-leleplező riportere, és az ő informátora, aki elkezd a Bourne-féle rejtélyről kiteregetni, meg egy "jó útra térő" másik ügynök is, meg aztán még vagy kettő hasonló. Nagy a pörgés, meg a rohanás és üldözés, meg a technika vívmányainak látványos megnyilvánulása sem csekély.
A színészek zseniálisak, bár szerintem a főgonosz, Noah Vosen azért annyira nem is néz ki gonosznak, pedig a kritikusok az egekbe emelték. Julia Stiles (az átállt ügynök) viszont jócskán megosztja a kritikusokat: hideg, mint a kő, úgy is játszik, NO ÉRZELEM, NO OUTPUT, pedig azért lehetett volna egy kis laza hancúr Matt Damonnal. Csak úgy, amolyan feszültséglevezetőként. A zene is folyamatosan lüktet a fejünkben, idomodik a folyamatos impulzusokhoz, a feszültséghez és őrült üldözésekhez. Fokozza az újszerűséget az ide-oda rángatózó, folyamatos kameramozgás, rengeteg közeli képbevágás, látszólag összevissza-zoomolás, ami egy kicsit a dogma irányzatot juttatja eszembe, amit egyik kedvencem, a nagy Lars von Trier indított el még azt hiszem 1995-ben. Az a kár csak, hogy míg egy dogma-filmben tényleg pofán verik az embert, addig egy Bourne filmben mindez csak fikció. Azért ne keseredjünk el - így is érdemes megnézni a Bourne darabokat. Együtt, de lehet külön-külön is.
Értékelés: 80%
