Az Inland Empire-t megnézve David "Twinpeaks" Lynchtől valahogy Jancsó Miklós "Ede megevé ebédem" c. filmje jutott az eszembe. Azt teljes megrőköyödéssel néztem, és minden tiszteletem ellenére nem bírtam felfogni: hogy lehet egy 81 éves, immár láthatóan megdőlt agyú, kihagyós, szenilis, remegős öreg embert odaengedni filmet készíteni, aki önmaga vallotta be, hogy "még forgatókönyv" sem volt... Aztán meg az jött a díszbemutatón, hogy "Miki bácsi így, meg Miki bácsi úgy - de jó ez a film", és megkoronázza az életpályáját, satöbbi, satöbbi, persze, mindez csak a tisztelet miatt. Mégsem mondhatjuk azt a drága Miki bácsinak, hogy a halál kapujában őrült nagy katyvaszt kevert nekünk, ami sehova nem vezet, és totálisan értelmetlen is. Hát én most kimondom: az életpályát inkább a vécén húzta le a kedves Miki bácsi ezzel a filmjével. Valahogy David "Hatásvadász" Lynchnél is valami hasonlót érzek. A nagy dolgokat már lerakta az asztalra David "Sajátosan ijesztegetős" Lynch (Twin Peaks, Eraserhead, Blue Velvet), aztán pedig szerintem az agya egyre jobban kezdte el felmondani a szolgálatot, így már a hatodik iksz felé járva. (Útvesztőben, Mullholland Drive, végül jelenlegi filmünk, az Inland Empire). Amerikában mintegy 5 milliót hozott eddig a film a konyhára, de hát nyilván nem azért készült, hogy kaszírozzon, hanem azért, hogy David "Szürrealistául-groteszk" Lynch világgá kiáltsa: "tessék rám figyelni. Még egy kicsit. Legalább míg egy utolsó összevisszakatyvaszt nem mutatok". Mert reméljük, ezzel vége, annak ellenére, hogy nagyon sok remek dolog is van a filmben. Például beszarás-édesek és fülbemászóak a zenék. Aztán a majd "összepisálom magam" félelmi atmoszférától nem fogsz tuti azonnal majd elaludni éjszaka, ha anno paráztál a Laura Palmer féle "BOB" szellembaltásgyilkos széttrancsírozásán. Vannak zörejek, a folyamatos zúgás, elmosódott & sötét álomképek, meg félelmetesen jól castingolt szereplők és dialógusok is. És nagyágyúk is, mint Jeremy Irons, Julia Ormond, Justin Theroux, és még egy halom remek színész. A gond azzal van, hogy ez az alkotás aligha nevezhető filmnek, hanem inkább csak folyamatos képek egymás után való megmutogatásának. Épkézláb sztorija nincs, a milliónyi apró mozaikkockát pedig lehetetlen összerakni egy értelmes történéssé. Több síkon, sok szálon inkább összefüggéstelen jeleneteket kapunk három órán keresztül David "minket lineárisan összezavaró" Lynchtől, aminek borzasztó nagy ásítások és értetlenségek lesznek a nagyon gyorsan bekövetkező egyenes következményei. Bár lehet, hogy épp ez a cél: nem a sztori, nem a hagyományos dramaturgia, dialógusok, hanem a sokkhatás. Meg az ijesztegetés. Meg a film szabályainak semmibe vétele. Meg kakálás a bevett normákra. David "magamutogató" Lynch (remélhetőleg) utolsó kétségbeesett segélykiáltása ez.
Értékelés: 40%
